Hibák előre kiküszöbölése nyelvtanításnál

Maga a nyelvtanuló is könnyen rájöhet, mi az, amit gyakran elront, és tipikus, visszatérő hiba. Hát még a nyelvtanár, amikor több nyelvtanulónál tapasztalja ugyanazokat a hibákat! Nincs olyan angolos, aki ne felejtette volna le többször is az -s végződést az egyszerű jelen időnél! Ezt már előre lehet tudni, ha még nem is tanítottuk valakinek az egyszerű jelen időt, hogy ha majd tanítjuk neki, sokszor el fogja ezt rontani. De nem lehetne ezt megelőzni valahogy? Ha már úgyis előre tudjuk, hogy ez mindenkinek nehézséget okoz, nem lehetne valahogy úgy közelíteni meg nyelvtanítás során az egészet, hogy minimálisra csökkentjük a hiba elkövetésének a lehetőségét? Ezen gondolkodtam mostanában. Megoldható lenne-e valahogy a tipikus hibák előre kiküszöbölése nyelvtanítás során?

A jellemző hibákat különböző csoportokba sorolhatjuk:

1. Az angolban az -s elhagyása azért van, mert az összes többi személynél nem kell -s végződés, tehát az analógiából nagyon kilóg. Csak E/3-ban kell használni. Sokat használjuk a többi személyben is az igét, ott rögzül, hogy nincs -s, ezért már E/3-ban sem akarjuk kitenni. Tehát ez a hibatípus azért lép fel, mert nem illeszkedik az idegen nyelvnek a tanuló által elvárt, addig megismert rendszerébe. Ilyenek még a rendhagyó többes számok, ahol nincs -s a végükön, bár ezeket ritkábban tévesztik el a tanulók, mint az egyszerű jelen idő -s ragját. Ugyanez a hibatípus németeseknél, amikor múlt időben a sein helyett is a haben igét használják, vagy olaszosok az essere helyett az averét, vagy franciások être helyett az avoir-t.
2. Egy másik, igen jellemző hiba franciásoknál: Tudjuk, hogy könnyen elronthatja magyar anyanyelvű a francia tagadást, a ne … pas-ból kihagyja a pas-t. Ez egy másik kategória: az anyanyelv gátolja az anyanyelvtől eltérő szabály megtanulását, hiszen a magyarban csak az ige elé kerül „nem”, az ige után nincs semmi. Ilyen hiba az is, amikor a kezdő németes a főneveket olykor kis kezdőbetűvel írja, hiszen a magyarban is kicsivel kell, idegen még neki az új szabály. De ilyen hiba az igeidők eltévesztése is, hiszen a magyarban csak egyetlen múlt idő van, sok más nyelvben több.
   
3. Németeseknél gyakran visszatérő hiba, hogy tárgyesetben den helyett der-t mondanak. Ennek oka talán lehet ugyanaz, ami az angolban az -s elhagyása, hiszen a nőnem, semleges nem és többes szám névelője megegyezik tárgyesetben az alanyesettel. De az is lehet, hogy mivel az angolban nincs a főneveknek és a névelőnek külön tárgyesete, a németben sem jut eszébe használnia annak, aki már tanult angolul. Nem tudom pontosan, mi lehet az oka a tanulóknál a den helyett a der használatának a két lehetséges ok közül. Én is angolt tanultam előbb, és sokszor használtam den helyett der-t én is, ezért gondolom, hogy a másik idegen nyelv zavarhat be. Azért is furcsa nekem ez a hiba, mert a magyarban sem azonos a főnév alanyesetben és tárgyesetben, így nem értem, miért olyan nehéz tudatosítani, hogy a német is a magyarhoz kissé hasonló ebből a szempontból. Talán az is lehet, hogy mivel a szórend kötött, és sokszor az ige után jön a tárgy, így a szórendi helye miatt más mondatrész nem is nagyon lehetne az, így jelölni sem kellene. Így nekem még nem egyértelmű, hogy németeseknél a den helyett a der használata pontosan minek tudható be, én az angol hatására tippelek. Nincs konkrét megfigyelésem arról, hogy azok a németesek, akik nem tanultak előtte angolt, ők is eltévesztik-e. De arról konkrét tapasztalatom van, hogy akik előtte már tanultak angolt, eltévesztik sokszor. Hasonló hiba még az angol és német will összekeverése. Az angolban a jövő idő segédigéje, a németben az ‘akarni’ ige egyik alakja. Az is előfordul, hogy valaki a számoknál a német mintájára angolul is előbb akarja mondani az egyest, utána a tízest, vagy így értelmez egy kimondott számot. Lehet, hogy aki oroszt vagy más szláv nyelvet tanult, az olaszban a főnevek többes számát a szláv nyelv mintájára akarja képezni (pl. -a végű főnevet többes számban -i végződéssel lát el). És még sorolhatnánk ezeket a hibatípusokat.

.

A nyelvtanár már előre tudja, hogy aki még soha nem tanulta az adott nyelvet, az is biztosan el fogja követni ezt vagy azt a hibát többször is. Mit lehetne tenni ellene előre? Az 1. hibatípusnál szerintem nagy eséllyel ki lehet dolgozni erre módszereket. Például azt tanítjuk először, ami kilóg a szabályrendszerből és ezért okoz gondot. A 2. hibatípus előre kiküszöbölése már nehezebb lehet, hiszen az anyanyelvét már tudja az ember, és nem tudjuk „eléje helyezni” az idegen nyelvet. Ettől még természetesen itt is törekedni kell arra, hogy a tanuló minél jobban megértse és elsajátítsa a szabályokat A 3. hibatípus előre kiküszöbölésére általában kevés esély van. Hiszen a nyelvtanár nem feltétlen tud felkészülni arra, hogy a tanulója régebben más nyelveket is tanult, ami most újabb hibatípust szül. Én például a németben azért ragoztam egyszer a gefallen igét sein-nal múlt időben a haben helyett, mert az olaszban az ilyen jelentésű ige így viselkedik. Az akkori némettanárom pedig nem is valószínű, hogy tudott olaszul. Esetleg ha a nyelvtanár pont ismeri azt a nyelvet, amelyet a tanulója már korábban tanult, bevezetheti úgy az idegen nyelv rejtelmeibe, hogy közben a másik idegen nyelv interferenciáját is figyelembe veszi. Ez tudtommal a nyelvtanításban rendkívül ritka, ha egyáltalán létezik. (Itt az oldalon a svéd nyelvleckénél próbálkoztam azzal, hogy úgy vezetem be az érdeklődőket a svéd nyelv rejtelmeibe, hogy az angol ill. német felől közelítem meg a szabályokat. Ez talán hatékonyabb is, mint ha a tanulónak kell utólag rájönnie, hogy ez és ez ennek és ennek felel meg az angolban vagy a németben. Engem nagyon meglepett, milyen sokan találták hasznosnak ezt a bejegyzést és kommentekben kérték a folytatást. Igaz, ez nem feltétlen a módszernek köszönhető, hanem hogy az Interneten nem sok lecke van svéd nyelvhez, és nyelvkönyv is kevés van.) Ha a nyelvtanár ismer más idegen nyelve(ke)t is, mint amit az adott tanulónak tanít, megkérdezheti a legelején, hogy tanult-e már más nyelvet korábban, és miket. Régen egy angoltanárom a csoporttól megkérdezte, tanult-e már valaki az angolon kívül más nyelveket is, bár szerintem nem azzal a céllal, amire most gondolok, inkább pusztán csak érdekelhette.

Természetesen sosem lehet előre 100%-osan megmondani, milyen hibákat fog egy konkrét nyelvtanuló elkövetni a nyelv tanulása során. Ez egyénfüggő is, bár az angol egyszerű jelen időben az -s elmaradása a tanulók jó 90%-ánál előre várható. A francia pas elmaradása és a német főnevek kis kezdőbetűvel írása talán még nagyobb eséllyel becsúszik, és a sok igeidő összekeverése is. Azt azonban nem lehet előre megtippelni, hogy egy másik idegen nyelv ismerete milyen mértékben fogja zavarni egy újabb idegen nyelv tanulását. Van, akit pl. egyáltalán nem zavar az angol tanulásában a német vagy fordítva, míg más nagyon összekeveri a két nyelvet. A 3. hibatípusnál a legnagyobbak az egyéni eltérések, és ezeket a legnehezebb megelőzni vagy akár kezelni.

Az összes hibatípus előre kiküszöbölése nem is feltétlen szükséges mindig, és nem is lehetséges. Például nem is nagyon tudunk mit tenni az ellen, hogy a kezdő németes néha kis kezdőbetűvel írja a főneveket. De nem is kell, mert jó eséllyel idővel megszokja a nagy kezdőbetű használatát. Mindenképpen fontos a türelem mind a nyelvtanuló, mind a nyelvtanár részéről. Mindenki hibázik, amikor elsajátít akár egy új nyelvet, akár valami más készséget, csak az nem, aki nem csinál semmit. Ha nem készülünk fel előre arra, hogy a tanuló el fogja hagyni az -s ragot, amikor nem kéne, jó esetben akkor is idővel meg fogja tanulni és helyesen fogja alkalmazni. Ettől még törekedhetünk arra, hogy amennyire lehet, megpróbáljuk a tipikus, visszatérő hibákat megelőzni.

Itt most leginkább az 1. hibatípus kiküszöbölésével fogok foglalkozni, mert ez tűnik a leginkább megelőzhetőnek. Kicsit kitérek a 2. hibatípusra is. A 3. hibatípus kiküszöbölésének módszere  rendkívül ígéretes téma, de annyira speciális eset, hogy most (egyelőre) nem is foglalkozom vele.

Az 1. hibatípus:

Az angol:

A legígéretesebbnek ígérkező módszer akár mindhárom hibatípus esetében az lehet, hogy rögtön onnan közelítjük meg és gyakoroltatjuk be az egészet, ami a hibát okozhatja. Például, az egyszerű jelen időt nem jó úgy tanítani, hogy utoljára tanítjuk az E/3 személyt, előtte a többi alakot, mondván, hogy azok könnyebbek. Először nem is szabad mondani semmit arról, hogy mi a helyzet a többi személlyel, egyből azzal kell kezdeni, hogy van az egyszerű jelen idő, és ha azt akarjuk mondani, hogy „Péter minden reggel korán kel”, akkor az Peter gets up early every morning. Az egyszerű jelen időnél első órán csak ilyen mondatokat kellene mondani, és jól begyakoroltatni az -s rag használatát. Következő órán jöhetne a többi személy, ahol nincsenek ragok. Nem gondolom, hogy nagyon megterhelő lenne a tanulónak, ha rögtön ezzel kezdjük, a nehezebb részével, mert nem olyan nehéz. Például az olaszban és a spanyolban minden személyben más ragot kap az ige, ezzel szembesülnek rögtön a jelen idő tanulásakor a tanulók, az angolban az egyetlen -s rag ennél könnyebb.
Mennyire lehet hatékony ez a módszer? Lehet, hogy a tanuló először ezért ott is kitenné az -s ragot, ahol nem kell? Vagy idővel rájönne akkor is, hogy több esetben nem kell -s, mint kell, és ezért hagyná el? Erre nem tudok válaszolni. Viszont még jóval az egyszerű jelen idő tanulása után is előfordul a tapasztalatok szerint többször is az -s elhagyása, ezt talán meg lehetne így előzni.

Az angol több dolog miatt is feladja a leckét a nyelvtanárnak. Könnyű nyelvnek mondják, de megvannak a csapdái. Nekem azért volt elsőre befogadhatatlan a befejezett jelen idő (present perfect), mert nagyon sokáig nem is hallottam róla, és csak az egyszerű múltat használtam. A gond az volt, hogy ha eddig ilyen jól megvoltam az egyszerű múlttal, akkor minek a befejezett jelen. Az agyam nagyon ellenállt annak a ténynek, hogy ezek szerint már lehetett olyan, amikor nem egyszerű múltat, hanem befejezett jelent kellett volna használnom, tehát rossz igeidőt használtam. Amikor én tanultam angolul, akkor is szerettem magamban angolra lefordítani mindent, amit hallottam, vagy ami magyarul eszembe jutott. Ezek szerint volt, amit rosszul fordítottam, amíg a befejezett jelenről nem hallottam, és ezt nehéz volt utólag megemésztenem, egyáltalán felfognom. Ez a nagyon csúnya az angolban, hogy megtanulunk egy szabályt, és a tanuló erről azt hiheti, univerzális, pedig vannak esetek, amikor nem ezt a szabályt kell használni, hanem más szabályokat, és ez itt a legnagyobb probléma az angol tanításában is! Az egyszerű múlt – befejezett jelen esetén kívül ilyenek még a megszámlálhatatlan főnevek. A probléma, hogy egyszerre nem lehet minden idevágó szabályt megtanítani, mert a tanuló kimenekülne a teremből és soha nem jönne vissza. Viszont, ha csak a felét tanítjuk meg az adott szabályrendszernek, akkor a másik fele messzebb kerül a tanuló felfogásától, mint előtte volt. Később már jóval nehezebb lesz megérteni, hogy a megszámlálhatatlan főnevek egy részének is lehet többes száma, csak kicsit mást fog úgy jelenteni. Például a foods ételfajtákat, a wines borfajtákat jelent. De először azt tanítjuk, hogy ilyen többes számú főnevek nem is léteznek – pedig léteznek, csak nem akkor használjuk, amikor elsőre gondolnánk.
Sokan használnak magyarok (és más európaiak is) befejezett jelen idő helyett is múlt időt. Nyilván azért, mert a múlt időt tanulták előbb, és akkor nem volt szó arról, hogy létezik egy másik igeidő is, amit mi szintén múlt idővel fejezünk ki, de az angol nem. Egyszerre megtanítani a múlt időt és a befejezett jelent azonban nem lenne túl jó. Valahogy azonban már az elején fel kéne hívni a figyelmet arra, hogy nem mindig használhatunk múlt időt, amikor a magyarban azt használunk. Ha pedig felhívjuk a figyelmet erre, akkor már bele kell menni a témába, ami sok egyszerre. Intézzük el azzal, hogy csak akkor mondhatjuk, hogy I opened the window, ha már nincs nyitva az ablak, merthogy a múltnak nincs köze a jelenhez? Vagy mondjuk azt, hogy a yesterday és last week mellett lehet csak múlt idő, ha a magyarban múlt időt használunk, a today és a this week mellett nem? Vagy hogyan kéne ezt tanítani, hogy egyszerre ne ülje meg a tanuló gyomrát, de mégse menjen a falnak, ha majd később az egyszerű jelennel is találkozik? Nem könnyű! Talán pár sor apró betűs rész a tankönyvben megteszi a múlt idő tanulásánál, hogy csak lezárult, múltbeli események kifejezésére használjuk, a jelennel kapcsolatba hozható eseményekre nem, és csak magyarul írni pár példát, hogy na, ezek a mondatok angolul nem fejezhetők ki múlt idővel, és majd később tanuljuk, hogy akkor hogyan fejezhetők ki.
Egy másik megoldás lehetne, ha a befejezett jelent tanítjuk előbb. Ez sok problémát vet fel, például így az ige harmadik alakját előbb tanulná a tanuló, mint a másodikat. Elsőre belegondolva nagyon logikátlan lehet a befejezett jelen tanítását venni előre. Viszont a spanyolban is van hasonló igeidő, és nem kizárt, hogy ott előbb tanítják egyes nyelvkönyvek, mint a lezárult cselekvéseket kifejező múltat. Én tudok olyan nyelvkönyvről is, amely az egyszerű múltat előbb tanítja, mint az egyszerű jelent, ez is nonszensz. Lehet, hogy nagyon furcsa. Ennyivel az se lenne furcsább, ha a befejezett jelent az egyszerű múlt előtt tanítanánk.

A nyelvtanulók kb. 90%-a eltéveszti a the kiejtését magánhangzó előtt. Mindig “dö”-t akarnak ejteni, mert az a gyakoribb. Talán azzal lehet próbálkozni, hogy rögtön az elején “di”-vel mondunk sok példát, és csak utána említjük meg, hogy mássalhangzó előtt “dö”-nek kell ejteni. Nagyon gyakori hiba ez, és sok nyelvtanulót nagyon nehéz leszoktatni róla.

Más nyelvek: német, olasz, francia

Nézzünk más nyelvekben is ilyen tipikus hibákat! A németben a múlt időben sein-os igék okozzák a problémát. A legtöbben rögtön a haben-nel akarják a múlt időt képezni. Mi lenne, ha először a sein-os múlt időt tanítanák? Az a baj, előbb a haben-est tanulják, és talán csak pár órával utána a sein-ost, így a sein-os már nehezebben megy át a gyakorlatba. Lehet, túlzás lenne mégis a sein-ossal kezdeni, de megindokolni nem tudnám, miért – csak mert hogy nézne már ki a mozgást kifejező igékkel kezdeni? De ez miért lenne baj? Egyszerre tanítani a sein-os és haben-es múlt időt is pedig talán túl sok lenne hirtelen? Nem hiszem, hiszen mire a múlt idő a tananyag, addigra mindenki fújja kívülről a haben és sein ige jelen idejét is – ha mégsem, akkor ott komoly bajok vannak.
Hasonló a helyzet az olasszal és a franciával is. Gyakori hiba, hogy múlt időben az olaszban avere-vel, a franciával avoir-ral ragozzák azokat az igéket is a nyelvtanulók, melyeket az esserével vagy az être-rel kellene. Viszont fordítva nem igazán követik el a hibát, tehát nem ragoznak averés igét esserével vagy avoir-os igét être-rel (vagy csak nagyon ritkán). Itt is esetleg segítene, ha előbb az esserés ill être-res igék ragozását tanulnák? Gyakori hiba még, hogy elfelejtik az essere ill. être mellett egyeztetni a befejezett melléknévi igenevet. Ha előre vennénk az essere ill. être segédigés múlt időt, és ott egyből az egyeztetésre is felhívnánk a figyelmet, és csak utána tanulnánk azt, hogy mikor nem kell egyeztetni, talán kevésbé követnék el a hibát, hogy elfelejtenek egyeztetni. Ez már kicsit a következő hibatípussal kerül átfedésbe, hiszen az olasz és a francia nyelv logikája, hogy a nyelvtani nemnek nagy szerepe van, ami a melléknevekkel és melléknévi igenevekkel egyeztetésre is kiterjed, ez pedig a magyarban teljesen ismeretlen jelenség.

A 2. hibatípus:

Hogyan lehetne például a francia nyelvet tanulót felkészíteni arra, hogy a pas szót is mindig kitegye, amikor kell? Amikor a tagadást tanítjuk, úgy magyarázhatjuk, hogy először csak azt mondjuk, hogy az ige után ott van az a pas, és a ne-ről nem szólunk semmit. Felhívjuk a figyelmet, hogy az a pas, az valami eszméletlenül fontos, közben kis helyet kihagyunk a táblán az ige előtt is. Miután egy percen át hangsúlyoztunk, hogy a pas milyen fontos, megemlítjük, hogy azért azt a kis hangsúlytalan, lényegtelen, éppen hogy odaférő ne szót is ki kell tenni, bár ez valamikor szóban még nem is hallatszik. Úgy lehetne a francia tagadás tanításánál felvezetni a témát, hogy a példamondatokat szóban mondjuk, és hangsúlyozzuk benne a pas szót. Esetleg lehet előtte kifejezéseket mondani a pas szóval, mint pl. pas tout le monde (nem mindenki), és ebből talán jobban átjön a tanulónak már az elején, hogy a „nem” az franciául elsősorban pas.
A sok igeidő használata és az igeidők egyeztetése a legtöbb nyelvtanuló rémálma. Egész életükben addig nagyon jól megvoltak nélküle és ki tudtak fejezni mindent kedvenc nyelvükben, a magyarban, és egyszer csak jön egy teljesen más logikájú szabályrendszer, ami egyébként logikus is lenne, csak szokatlan. Mivel világ életünkben olyan mondatokat mondtunk előtte, hogy „Tegnap Péter azt mondta, hogy jó idő van”, még ha fel is fogjuk a logikáját annak, hogy az a „van” valójában múlt idő, szinte elkerülhetetlen, hogy néha nem siklik el felette az ember és maradjon jelen időben angolul vagy valamelyik újlatin nyelven is. Az ember agya gyerekkora óta be van állva egy szabályra, és ha logikusnak is talál egy másik szabályt, a berögződés miatt nem fog menni kapásból alkalmazni az új szabályt. Ráadásul a hétköznapi életben nem is fordulnak gyakran elő ilyen időegyeztetéses mondatok, így még nehezebb ráállítani az agyunkat, még anyanyelvi környezetben is. Egy lehetőség még, ha a nyelvtanár csak úgy, már az első órákon például nem a személyes életéről mesél, hanem ilyenekre felhívja a figyelmet, hogy milyen érdekes, hogy a magyarban múlt időt fejezünk ki ezzel, mégis jelen időben áll az ige – hogy ki hallott már ilyet! És akkor a tanulók fejében is el lesz ültetve valami, hogy mégis hogyan lehet ez. Így mire odaérnek ehhez az anyagrészhez, már nem fogja hidegzuhanyként érni őket.
A rettegett kötőmód az újlatin nyelvekben szintén egy jó kis hibaforrás. Ahogy a folyamatos múlt idő is. Az idegen nyelv logikáját nem tudjuk egyszerűen felcserélni a jól megszokott magyar logikával a tanuló fejében. Így a legjobb módszer talán, hogy az anyanyelv felől közelítjük meg a különbségeket, minél logikusabban, érthetőbben, és utána sokat gyakorlunk. Hiszen könnyen belátható, hogy az „ettem” és a „megettem” a magyarban sem ugyanaz, és ezt a különbséget fejezi ki a többi nyelv is, csak máshogy. A kötőmód azonban egy olyan valami, amit nem lehet megfeleltetni valami konkrétabb jelenségnek a magyarban – hiszen nem csak a magyar felszólító mód (ill. magyar kötőmód) felelhet meg neki. Azt kéne megérteni, hogy a latin népek érzelmesebbek, és a szubjektív érzéseknek, a bizonytalanság érzéseknek külön kitaláltak egy igemódot. Oka van, amiért ennyire széles közben használják a kötőmódot, mi pedig egész jól megvagyunk nélküle – ezt az okot kellene megérteni, utána könnyebb lenne az egész. Külön megvan a módszertana a folyamatos múlt és a kötőmód tanításának is, bár egy átlagos nyelvtanár ezzel nem feltétlen találkozik.
A magyar logikától teljesen eltér az is, hogy nincs névszói állítmány sok nyelvben, csak névszói-igei. Ezért kell az angolban az is, are, a németben az ist, sind sok mondatban, amikor a magyarban nem. Először ezt is nehéz befogadni. Viszont nagyon gyakran fordul elő, ezért később már nem valószínű, hogy az ember eltévessze, szemben az igeidők egyeztetésével.

Egyéb hasznos tényezők nyelvtanításnál

Többféle, egyéni tanítási módszerrel lehet a hibákra felhívni a figyelmet. Az egyik ilyen lehetőség a humor. Lehet vicces témákhoz hozzákapcsolni a szabályokat, vagy valami vicces, témához kapcsolódó dolgot mondani, amikor az adott hibatípust elkövette a tanuló. Ha eleve is érzi, hogy nem dől össze a világ, ha hibázik, bátoríthatja. Például a kötőmód tanításakor lehet megjegyzéseket tenni a latin népekre, hogy mennyire érzelmesek, milyen fontos nekik a szubjektív hozzáállás egy dologhoz. Vagy a folyamatos múlt időnél bemutathatunk egy olyan folyamatot, amely közben vicces dolgok történtek, így színt is vihetünk az egészbe, ha a tanuló fogékony a humoros dolgokra. Ha az ember valaminél kicsit elidőzik és nevet rajta, akkor az jobban megmarad.

A tanítás módszeréből fakadó egyéb hibaforrásokról

Hiba, ha nem magát az egész adott szerkezetet, jelenséget tanítjuk meg, hanem csak egyetlen kontextusáról van szó. Ilyen az angolban a would like. Mivel amúgy is nagyon gyakran fordul elő a would like, ezt előbb tanítják, mint magát a would-ot a like nélkül. Viszont amikor a feltételes mód lesz az anyag, akkor lehet, hogy minden áron a like-kal akarja a tanuló használni a would-ot, illetve mindig úgy akarja már magát a would-ot is fordítani like nélkül is, hogy „szeretnék”. Nyilván az is fontos szempont, hogy ami gyakrabban fordul elő, fontosabb, azt vegyük előre, mert még az is lehet, nem fogja a tanuló magasabb szintre fejleszteni magát, hogy a would-ot like-on kívül más igékkel használja. Ha mégis magasabb szintre is továbbmegy, akkor ez a módszer zavaró lehet számára.

Másik bejegyzésemben is utaltam rá, hogy szörnyűnek tartom az angol 0. conditional, 1. conditional stb. megkülönböztetését így ebben a formában. Egyszerűbb lenne csak annyit megtanulni, hogy a magyar jövő idő, feltételes jelen idő és feltételes múlt idő helyett mit használunk az angolban if után és if nélkül.

Végszó

Ahogy említettem feljebb, lehet, nem létfontosságú az említett visszatérő tipikus hibatípusoknak a kiküszöbölésére ilyen nagy erőbedobással törekedni. Hiszen előbb-utóbb jobb esetben mindenképpen megtanulja a tanuló a szabályt alkalmazni. Gyakorolni mindenképpen kell, közben mindenképpen hibázunk, ami természetes. Még az anyanyelvi beszélők is hibáznak, még mi is hibázunk, amikor magyarul beszélünk. Ettől még érdemes lehet foglalkozni a témával, hogy hogyan lehet megelőzni ezeket a tipikusan visszatérő hibákat.

2019. július 8.

–

Érdekesség:

Az idegennyelv-oktatás módszerei és története – Egy összefoglaló értekezés a PTE honlapján a nyelvtanítási módszerekről.