Én és a nyelvek:
Élményeim a nyelvtanulással és a nyelvekkel.
„Mélylélektani” beszámoló

Mivel a nyelvek és a nyelvtanulás rajongója vagyok, arra gondoltam, írok arról, mit jelentenek számomra az egyes nyelvek, hogyan viszonyulok hozzájuk, mit váltanak ki belőlem, milyen a kapcsolatom velük. Sokat lehet a nyelvekről objektív nézőpontból beszélni, sőt, leginkább ez a szokás, hiszen tudományos szempontból csak így lehet a nyelveket tanulmányozni. Most azonban szubjektívre veszem a dolgot.
Általános iskolában oroszt tanultam, középiskolában németet és franciát. Angolt részben magántanárnál, részben magánúton, részben valami tanfolyamszerűségen tanultam. (Hogy milyen tanfolyamszerűség volt ez, abba terjedelmi okok miatt nem megyek bele, és most nem is lényeges.) Olaszt nagyrészt magánúton, kisebb részt magántanárnál tanultam. Gimnáziumi éveim alatt a könyvtárban többféle nyelvkönyvet tanulmányoztam, többek között spanyolt, portugált, svédet. Akkoriban ment a tévében a Telespañol című nyelvlecke sorozat, melyet végigkísértem. Olyan külföldi adást is találtam (Hour of Power címmel a Super Channel csatornán), melyet egyszerre feliratoztak németül és hollandul, ezt többször felvettem, és jegyzeteket készítettem magamnak a holland szövegből. Akkoriban sajnos még nem találtam holland nyelvkönyvet, és Internet sem volt. Utána először az olasz szakot végeztem el (ezzel párhuzamosan az alkalmazott nyelvészetet is), aztán az anglisztikát, amihez a germanisztika társult. Az egyetem adta ingyenes lehetőségek keretében tanultam két évet spanyolt, két évet hollandot és egy év lengyelt. Olasz szakosként valami csekély latint is kellett tanulnunk, ebből önszántamból egy félévvel többet tanultam, mint a többiek. Hobbiból foglalkoztam és foglalkozom ezek mellett mindenféle nyelvvel, ami éppen szembejön.

Az orosz volt az első idegen nyelv, melyet tanultam, igaz, teljesen máshogy, mint a többi nyelvet. Akkor még általános iskolás voltam. Amikor tanulni kezdtem az oroszt, tetszett, hogy egy új világ kezd megnyílni előttem, maga a nyelvtanulás, mint olyan, egy újszerű dolog volt. Az oroszt egy darabig szerettem. Amikor jött a rendszerváltás, és az angol lett divatosabb, szinte kötelező volt nem szeretni az oroszt, én is így voltam vele. Azóta sok idő eltelt, már nincs bajom ezzel a nyelvvel. Sőt! Jó pár évvel rendszerváltás után lapozgattam egy orosz nyelvkönyvet, és ahogy lett egy rálátásom a nyelvre, az az érzésem támadt, hogy ebben a nyelvben van valami plusz, ami más nyelvekben nincs. Hogy mi ez a plusz, azt nem tudnám megmondani. Bolgár nyelvkönyvet is lapozgattam akkoriban, és a bolgár nyelvről is úgy éreztem, van benne valami olyan, ami más nyelvekben nincs. Pedig a két nyelv nyelvtana között jelentős eltérések vannak. Nem hinném, hogy pusztán a cirill írásmód fogott volna meg. Az oroszban talán a névszóragozás összetettsége, a bolgárban talán a végartikulus tűnt izgalmasnak.

Általános iskolás koromban még nem érdekeltek annyira a nyelvek, így az orosz sem volt számomra sokkal több, mint egy tantárgy. A nyelvek szeretete és a nyelvtanulás, mint hobbi akkor alakult ki, amikor befejeztem az általános iskolát. Ekkor kezdtem magántanárnál angolul tanulni, és rövid idő múlva éreztem, hogy ez az én világom. Amikor jöttek középiskolában az újabb nyelvek, már tudtam, hogy ezekkel nekem nem lesz gondom, pedig akkor még az angolon kívül nem tanultam más nyelvet (az oroszon kívül). Az angol nyelvhez, mint olyanhoz nem kötnek különösebb érzelmek. Annyi volt a szerepe, hogy felkeltette az érdeklődésem az idegen nyelvek iránt. Az angol volt az első nyelv, melynek a nyelvtanát tudatosan kezdtem tanulni, és talán erre volt szükség ahhoz, hogy a nyelvek iránt az érdeklődés felébredjen bennem. Mivel ez volt az első ilyen nyelv, főleg az elején sok nehézségem akadt, nehezen értettem meg, miért kell a mondatba is vagy are, a kérdő szórenddel és a do, does használatával is eléggé meggyűlt a bajom. Ehhez hasonló, jelentősebb nehézségeim később a többi nyelvvel már nem voltak. Ezért vallom azt, hogy az első idegen nyelv megtanulása a legnehezebb, a további nyelvek már könnyebben fognak menni.

Amikor németet tanultam, szinte végig előjött az, hogy ez a nyelv nehéz. Még úgy is, hogy a hobbim a nyelvtanulás volt, néha azt éreztem, nem ez a nyelv való nekem. Utólag viszont már látom a nyelv szépségét, logikus, érdekes nyelvnek tartom.
Egy egészen különleges élményem van a német nyelvvel. A germanisztika minor szakot csak később „kényszerültem” felvenni, egyáltalán nem volt betervezve. Úgy lett volna, hogy kis késéssel ugyan, de befejezhetem majd anglisztika tanulmányaimat. Azonban nem akartam azon az egyetemen befejezni, ahol elkezdtem. Ennek ára viszont az volt, hogy a germanisztika minor szakot is fel kellett vennem, mivel az új egyetemen nem volt olasz szak, így az olasz kurzusaimat nem tudták elfogadni olasz  minorhoz, valamilyen minor pedig kellett. Így aztán kétszer annyi időre kitolódnak a tanulmányaim, tehát normális esetben ezt be se kellett volna vállalnom. Volt azonban egy álmom, hogy elvégezzek még egy (vagy akár kettő) nyelvszakot, amiről nem is gondoltam, hogy valóra fog válni, hiszen nem annyira tűnt reálisnak, két szakot „szoktak” elvégezni maximum, minek a három. Világnézeti oka is volt annak, amiért másik egyetemen akartam befejezni a tanulmányaimat, mint ahol elkezdtem, a személyes hitemmel is sokkal jobban össze tudtam egyeztetni, hogy egyetemet váltok. Amikor megtudtam, hogy a váltás azzal jár, hogy fel kell vennem a germanisztikát, valami hihetetlen boldogságot éreztem, nagyon megörültem. Úgy éreztem, egy felülről jövő ajándék volt, hogy hirtelen ott találtam magam egy újabb nyelvszak előtt. Abban a pillanatban történt valami, és azóta a német nyelv másmilyen számomra: jobb érzéseket vált ki belőlem, mint addig – bár előtte sem váltott ki belőlem rossz érzéseket, de akkor hirtelen sokkal szebbnek láttam ezt a nyelvet, a német szövegekre is sokkal jobb érzés volt ránézni, mint azelőtt, sokkal jobb érzés volt egy német mondatot elolvasni vagy leírni. Egy isteni beavatkozás következtében felszabadítóbb érzés lett számomra a német nyelvvel foglalkozni, mint azelőtt. Ez az érzés a német nyelvvel kapcsolatban talán azóta is bennem van, bár ezt nehéz pontosan megmondanom, hiszen könnyű ezt az érzést megszokni, könnyen természetessé válhatnak hosszú távon az érzések. Pont a napokban olvastam a lengyel nyelvtanról németül, és nagyon tetszett, ahogy német szóalkotással és mondatszerkezettel le lehet írni egy nyelvtani jelenséget. Kicsit kacifántosabb, mint az angol, de mégis olyan világosan, egyértelműen meg lehet határozni a német nyelv szavaival a tudományos jelenségeket: „… wenn sie auf den Vokal -e enden und keine Personenbezeichnungen sind”. Azokra a főnevekre, melyek nem jelölnek személyt, nagyon frappáns kifejezés a keine Personenbezeichnungen. (A lengyel főnév neménél jött elő eddig ez a téma.) Utólag visszagondolva, talán a német, mint középiskolai tantárgy keretében negatív élményeim is voltak ezzel a nyelvvel kapcsolatban. Azonban amikor kiderült, hogy germanisztikát fogok tanulni, ezek a negatív dolgok hirtelen szertefoszlottak, és tisztábban látom magát a nyelvet olyannak, amilyen valójában.

Tanulmányaim során a francia nyelv egy „eleven” nyelv volt. Amikor olyan pillanatom volt, hogy nem annyira érdekel ez a nyelv, nem is ezt a nyelvet akarom tanulni, nem is tetszik annyira, akkor mindig történt valami, amivel újra „megkedveltette magát velem”. Ez a nyelv mintha rohant volna utánam akkor is, amikor menekülni akartam előle, és furfangos szeretetével újra megszerzett magának. Amikor órán új anyagot vettünk, nehéznek éreztem, de amikor feladatot kaptunk hozzá, az hibátlan lett és mindenki el volt ájulva, hogy ez nekem milyen jól megy, és én magam sem tudtam hova tenni ezt a nagy „elájulást”, mivel nem is tettem érte semmit, csak megoldottam a feladatot a szabályok alapján, amik ott voltak előttem a könyvben. Amikor a francia érettségim teljesen hibátlan lett, az is meglepett. Arra gondoltam, ha ügyes leszek, nagy eséllyel meglesz az ötös, de erre az eredményre nem igazán számítottam, főleg úgy, hogy semmi különöset nem tettem, csak megírtam az érettségit úgy, mint bármi mást. Valami rejtélyes módon mindig azt éreztem, amíg franciát tanultam, hogy ez a nyelv üldöz engem és a kedvence vagyok, nekem pedig erőfeszítést sem kell tennem, hogy az legyek és mint szivacs, magamba szívjam ezt a nyelvet. Nem olyan régen kezdtem újra gyakorolni szóban ezt a nyelvet egy tanárral. Nagyon hosszú ideje nem kommunikáltam már franciául senkivel, így nehezen sikerült néhány mondatot összehozni. Mondtam három mondatot, sokat gondolkozva közben, de a francia nyelvtanár ettől is teljesen odavolt, és mondta, hogy nem sokára mehetek nyelvvizsgázni. Az én kétségeimre azt válaszolta, hogy ne legyen ilyen kevés önbizalmam, ő másokat is tanít, van rálátása, hogy kinek mennyire megy a nyelv. Azóta, különféle okokból pár hónapot kihagytunk a francia tanulásában, de amikor újra tanultunk, egészen „felrázott” ez a nyelv: ahogy hallottam a tanárt franciául beszélni, azok a szavak olyan logikusnak, könnyen megjegyezhetőnek tűntek, ahogy behatoltak az elmémbe a fülemen keresztül, és egészen felráztak valamiféle nyugalmi állapotomból. Reggel a buszon francia nyelvkönyvet olvasgattam, és azon gondolkoztam, milyen nehéz ez, hogy az írás és a beszéd ennyire eltér, könnyen félreérthetőek egyes szavak szóban, hiszen például a főnevek nagy része ugyanúgy hangzik egyes és többes számban is, és a harmadik személyű igék a névmással együtt is ugyanúgy hangzanak sokszor egyes és többes számban is. Órán viszont, ahogy hallottam a francia beszédet, az az érzésem volt, hogy ez a leglogikusabb, legkönnyebb nyelv, és ez az önbizalmamnak is mintha egy lórúgást adott volna.
Nem olyan rég voltam nyelvvizsgázni franciából. A hallás utáni szövegértéses feladat egyik részéből úgy éreztem, tényleg nem értettem semmit, de szó szerint semmit, minden túlzás nélkül. A tíz kérdésből talán egy volt, amire tudtam válaszolni. Természetesen a többi kérdésre is beírtam valamit. Szinte biztos voltam benne, hogy ez a vizsgarész nem lesz meg, és emiatt újra kell mennem szóbelizni. A francia nyelv azonban most sem „hagyott cserben”. Amikor meglett az eredmény, láttam, hogy a hallás utáni értés lett ugyan a leggyengébb része a nyelvvizsgámnak, de még ez a rész is bőven a minimális pontszám fölött volt. Egyszerűen bármit csinálok, még ha akarnék se tudnék franciából rosszul teljesíteni. A francia nyelv mintha egy áldás lenne számomra úgy, ahogy van.

A holland nyelv határozottan a kedvenc nyelveim közé tartozik. Ennek oka, hogy már tudtam németül, amikor a hollanddal találkoztam, és főleg a két nyelv hasonlósága miatt rabul ejtett ez a nyelv. Így minimális tanulással is meg lehet már érteni jó pár dolgot, és meg lehet alkotni mondatokat. Külön tetszenek azok az apró kis eltérések a némettől, amitől a hollandnak külön egyénisége van, például, hogy a magánhangzó hosszúságát a betű megkettőzésével jelöli. Ahogy már említettem, hollandot úgy kezdtem el tanulni, hogy az Hour of Power című műsor német és holland feliratait figyeltem, és ebből próbáltam magamnak a nyelvtani szabályokat, ragozásokat „rekonstruálni”. Így hosszú ideig a kiejtésről nem volt semmi fogalmam. Később a Super Channelen olyan műsor is ment, melyben hollandul beszéltek, és a felirat angol és francia volt, ez a Kom en Zie nevű pünkösdi egyház műsora volt. Ekkor szembesültem a kiejtéssel. A g kiejtésekor nem értettem, hogy mi a gond, miért hallom annyira másnak, idő kellett, mire felfogtam, hogy az egy teljesen más hangot jelöl. Még az oe betűkapcsolat kiejtése lepett meg, mert ő-szerű hangra tippeltem volna, nem pedig u-ra.

A másik kedvenc nyelvem a spanyol. Ha ránézek egy spanyol mondatra, felszabadult mediterrán hangulat sugárzik át rajta, mintha az ember a tengerparton járna. Valami rejtélyes felszabadító erejük van a spanyol szavaknak, és a többi nyelvvel szemben egyáltalán nem terhelik meg az agyamat, ha egy spanyol mondatot kell elolvasnom, inkább felszabadultabbnak érzem magam tőle. Ezért is az utóbbi időben spanyolul olvasom a Bibliát, így a nyelv által képzett esetleges akadály teljesen elgördül, és jobban hozzá tudok férni a szöveg valódi mondanivalójához. A spanyol nyelv alapjaiban megteremti számomra azt a felállást, ami a Biblia olvasásához feltétlen szükséges lenne. Lehetséges, hogy mivel előbb olaszul tanultam, és az olasz alapján a spanyol nagy részét is meg tudom érteni illetve ki tudom következtetni, számomra könnyű ez a nyelv, és az olasztól való eltérések visznek bele számomra valami olyat, amitől olyan felszabadító. A vidám spanyol zenék is nagyon tetszenek, és ezáltal a spanyol keresztény zenék is közelebb hozzák a Mennyet. Hiszen a kereszténység alapjaihoz tartozik az öröm, a felszabadultság (mivel meg vagyunk váltva, ami egy nagyon jó hír, és ezen alapul minden más), ami a spanyol keresztény zenékben alapból benne van.
A spanyol írott szöveg valami szokatlant vált ki belőlem, egyszerűbbnek, könnyedebbnek érzem ennek a nyelvnek az írásképét, mint más nyelvekét, kevésbé érzem megterhelőnek spanyol szöveget olvasni, mint bármilyen más nyelvű szöveget. Többek között talán a főnév többes számának -(e)s ragja teszi könnyen értelmezhetővé a szavakat, egyértelműen szétválasztható a lexikai és a grammatikai elem. Bár más nyelvekben is -s a többes szám jele, ez számomra mindennél jobban mutat az -o, -a végződésű főnevek végén, vagy akár a mássalhangzóra végződő szavak végén az az -es végződés is nagyon szimpatikus. Többek között a las ventanas egy mindent elsöprő kifejezés, ha így láthatom leírva: teljesen letisztult és könnyed, teljesen egyértelműen elhatárolhatók egymástól az egyes szóelemek: a szó végén az s a többes szám jele, előtte az a a nőnemet jelzi, és a két jel nem mosódik egybe, mint például az olaszban. Ezeket a szavakat látni felszabadítóbb érzést ad, mint más nyelveken az ugyanezt jelentő kifejezés. Még az eszperantóval kapcsolatban éreztem hasonlót, mint a spanyolban, leginkább a nyelv egyszerűsége, az egymástól ugyancsak jól elkülöníthető morfémák miatt.

Az olasz nyelvről csak egy rövid eset: Egyszer megláttam valakit, aki külsőre meglehetősen ellenszenves volt. Kis idő után megszólalt, és kiderült, olasz az anyanyelve. Ahogy meghallottam a szájából az olasz szavakat, az ellenszenv teljesen eltűnt.
Néha elgondolkozom, hogy melyik nyelv a legszebb a világon, és mindig az olasz mellett kötök ki.

–

–

Egy kis szinesztézia – a nyelvek vonatkozásában

Irodalomórán mindenki hallott már a szinesztéziáról, amely a metafora egyik fajtája, és különböző érzeteket kapcsol össze. Például Tóth Árpád Körúti hajnal című versében a „lila dal” kifejezésben a halláshoz kapcsol hozzá vizuális élményt. Hiszen a dalnak nem lehetne színe, mert a dalt halljuk, a színt látjuk, mégis itt a két dolog összekapcsolódik. Ady Endre a „napsugarak zúgását” említi, itt a látványhoz kapcsol hozzá valami hallhatót.
Valójában a szinesztézia nem csak egy költői eszköz, hanem egy mentális jelenség is. Léteznek emberek, akik akaratlanul is hozzákapcsolnak valamilyen érzethez egy másik érzetet. Vannak, akik a hangokat színesnek hallják, vagy a különféle betűkhöz társítanak különféle színeket. Vannak, akiknek ez annyira természetes, hogy fel sem tűnik nekik, nem is tudnak róla, hogy a szinesztézia képességével rendelkeznek, annyira együtt él velük ez. Nagyon sok változata létezik a szinesztéziának, mint mentális jelenségnek, és lényegében bármely érzékszerv érzetét társíthatja az ember bármely más érzékszerv érzetével. Több ember létezik a szinesztézia képességével, mint gondolnánk, és a legtöbben fel sem figyelnek erre a képességükre, amíg fel nem hívják erre a figyelmüket. (A szinesztéziáról, mint mentális jelenségről a Wikipédián lehet bővebben olvasni.) Hogy a szinesztéziát egy pozitív tulajdonságnak vagy netán egy kóros jelenségnek tekintsük-e, abban nincs teljes egyetértés. Mindenesetre ez a mentális jelenség általában nem akadályozza az embert abban, hogy teljes életet éljen. Bár adott esetben akár zavaró is lehet, és úgy elterelheti az ember figyelmét a fontosabb dolgokról, hogy észre sem veszi – hiszen sok esetben nem is tudatosul. Olyan esetek is vannak, amikor a szinesztézia képessége segíti azt, aki ezzel a képességgel rendelkezik

Körülbelül húsz évvel ezelőtt tanultam egy tanévet lengyelül. Azóta szinte semmit nem foglalkoztam ezzel a nyelvvel, majd újra elővettem. Arra figyeltem fel egy idő után, hogy ahogy azokat a sajátos lengyel betűkapcsolatokat látva olvasok lengyel szavakat, olyan, mintha azoknak a szavaknak íze lenne. Talán valamilyen teához tudnám hasonlítani ezt az ízt, de igazából nem is tudom körülírni. Ez jó érzést ad, érdekesebbé teszi számomra a nyelvet, de olyan is volt egyszer, hogy zavarónak éreztem, mert az íz odaképzelése erősebben tört elő bennem, mint a szavak értelmezése, mindezt teljesen akaratlanul. Talán leginkább az y, i, w betűket tartalmazó szavak váltják ki belőlem ezt, különösen, ha olyan helyzetben fordul elő az y és i, ahol nem lehetnének egymással felcserélhetők, például a ki szótagban, szó végén. Valamint a prz betűkapcsolat is előhozza ezt a sajátos ízérzetet.
Ami érdekes, hogy a lengyelen kívül más nyelv nem vált ki hasonlót, és a lengyelnek is elsősorban az írásképe, bár néha a hallott beszéd is. Időnként még a holland beszéd tűnik számomra valami tömény ízűnek, talán olyasmi, mint a konyakmeggy, de annál nagyobb koncentrációban, de kisebb mennyiségben.

A germán nyelveket férfiasnak, a szláv nyelveket nőiesnek érzem, az újlatin nyelvek pedig átmenetet képeznek az előbbiek között. Az angolhoz határozottan úgy érzem, jobban illik a férfi beszélő, míg a szláv nyelvek esetében (talán az orosz kivételével) a női beszélőt érzem odaillőnek.