Túl sok nyelv – lehetetlen küldetés
(Avagy: Bevezetés a nyelvkutatás elméletébe)
Nyelvkutatással olyan feladatba vágunk, aminek soha nem érhetünk a végére. Ha csak a saját anyanyelvünket kutatjuk, az sem gyenge, és hosszas elfoglaltságot és bőséges kutatnivalót biztosíthat egy életre. Viszont a világ, melyben élünk, nem a mi kis emberi képességeinkhez van szabva a kb. 3000 (más adatok alapján kb. 8000) létező nyelvvel. Ha kis felszínes kutatásba vágunk, akkor a végére érhetünk, de ha kicsit el is akarunk mélyedni a nyelvekben, akkor valószínűleg egy-két kezünkön meg tudjuk számolni, hány nyelvvel tudunk foglalkozni. A kérdés tehát, hogy vágjunk a legfelszínesebb kutatásba, aminek keretein belül csupán felsoroljuk a 3000 (vagy 8000, ki tudja…) nyelvet név szerint és behatároljuk helyét a többi nyelv között, vagy válasszunk ki egy vagy két nyelvet és azokat kutassuk mélyrehatóan. Ez két véglet, és elképzelhető a kettő között ezerféle átmenet. A harmadik lehetőség tehát, hogy azt kutassuk, milyen átmenetek lehetnek, miket lehetne még a nyelvekkel csinálni kutatás ürügyén. Össze lehet hasonlítani őket egymással, össze lehet hasonlítani őket más dolgokkal, például más kommunikációs rendszerekkel vagy akár űrhajókkal, kutyákkal, vagy éppen zeneművekkel.
Mi nehezebb? Egyetlen nyelvről minden lehetséges információt összeszedni és minden lehetséges szempontból kutatni, vizsgálni? Vagy pedig összegyűjteni a világ összes nyelvének a nevét és legalább alapvető információkat gyűjteni róluk? Lévén, hogy az átlagember valószínű 30-nál több nyelvet nem tud felsorolni, ez sem tűnik könnyűnek. Hamar előkeríthetjük újabb nyelveknek a nevét, ha a Wikipédia egyes szócikkeinek idegen nyelvi változatai között böngészünk, de még így is messze alatta maradunk a több ezer nyelvnek, arról nem is beszélve, hogy a Wikipédián szereplő egyes nyelvek nyelvi volta is vitatott, mert egyes nyelvváltozatok felfoghatók egy nagyobb nyelv nyelvjárásainak is, tehát nem külön nyelveknek. Nyelvi szempontból nem is lehet elhatárolni egymástól a dialektust és a nyelvet, továbbá az a kérdés is felmerül, hogy a holt nyelvek ill. a mesterséges nyelvek is bekerüljenek-e a repertoárba, illetőleg a jelnyelvekkel, netalán a programozási nyelvekkel foglalkozzunk-e.
A Wikipédiát olyan nyelveken is olvashatjuk, melyekről az életben sose hallottunk.
Ha csupán egyetlen nyelvet akarunk agyonkutatni, akkor is felmerülnek kérdések. Ha teljességre törekszünk, nem zárhatunk ki más nyelveket teljesen a dologból, hiszen előbb-utóbb elérkezünk a nyelv történetének kutatásához, ahol minimum a rokon nyelvek előkerülnek, nem beszélve a többi nyelvről, melyek hatottak vagy akár most hatnak az adott nyelvre. Ha a teljességre törekszünk, előbb-utóbb a világ összes dolgával foglalkoznunk kell legalább érintőlegesen, mert a világnak az összes dolga összefügg többé-kevésbé minden más dologgal is. Így nem árt, ha beleássuk magunkat a fejlődéslélektanba, a kommunikációelméletbe, az agykutatásba és a fizika legalább egyik ágába, a hangtanba is a fonetika ürügyén. Ha pedig az írásban, mint tollal, kézzel folytatott tevékenységben akarunk jobban elmélyedni, akár biofizikai vagy biomechanikai ismeretekkel is jó, ha felvértezzük magunkat.
A legeslegjobb, ha összegyűjtünk minden létező tudást, és abból megpróbáljuk kiszedni azt, ami nekünk kell. Sokkal egyszerűbb innen közelíteni meg a dolgot, vagyis a mindenből elvenni azt, ami esetleg mégsem kell, mintsem a semmiből felépíteni annyi dolgot, hogy a végén már mi sem tudjuk, hol áll a fejünk.
A lényeg, valahonnan elindulunk, aztán majdcsak lesz valami ebből az egész nyelvkutatásból.
Ez az írás komolynak akart indulni, de végül a humor kategóriában landolt.
