Latin ábécé, helyesírás, kiejtés, hangsúly – részletesen

latin

1. A latin ábécéről

Az ókorban a latin ábécé a következő betűkből állt:

A B C D E F G H I L M N O P Q R S T V X

Kezdetben a latin írás teljesen nagybetűs volt, később viszont megjelent magánhasználatra a kisbetűs változat is. Görög hatásra az ábécé a K (Κ, κ), Z (Ζ, ζ), és az Y (Υ, υ) betűkkel egészült ki.

1. A K betű csak Karthāgō város és a hónap elsejét kifejező Kalendae, -ārum f.  szónál használatos, jóllehet ezek C-vel is átírhatóak (ezeken kívül az összes görög szót c-vel írjuk át!).

2. Az Y és a Z betűket kivétel nélkül azoknál a szavaknál használjuk, amelyeket a latin közvetlenül vett át a görög nyelvből, mint pl. zērum (nulla), zēlus (buzgalom), Thucydidēs (Thuküdidész), hydraulus (víziorgona), hyacinthus (jácint) stb.

Megjegyzés: Csak azokat a görög üpszilonokat írjuk át latin ipszilonra, amelyek a görögben önálló helyzetben vannak, és nem alkotnak más magánhangzókkal kettőshangzókat. Ha kettőshangzókat alkotnak, akkor mindig u-val írjuk át az üpszilont. Pl. euangelium, euphōnia, autocrātōr.

3. Az ókorban az i, í, j hangokat az i, I, az u, ú, v hangokat pedig az ufejezte ki. Nagybetűsen sohasem különböztetjük meg ezeket, tehát Iūlius nagybetűsen IVLIVS, az uva VVA, a vult pedig VVLT.

4. Újkori gyakorlat szerint használatos az „ae” és „oe” kettőshangzók ligatúraként való felírása: æ, Æ, œ Œ.

5. a, Modern gyakorlat szerint jellel különböztetjük meg a rövid és hosszú magánhangzókat. A hosszú magánhangzók fölé ún. „makront” ( ¯ ) írunk: prōnūntiātiō (kiejtés), mūtātiō (változás), dēscrīptiō (leírás).

    b, A rövid magánhangzók rendszerint jelöletlenek. Ha azonban olyan latin szóról van szó, aminek egyik magánhangzóját hosszúnak szoktunk meg, de a klasszikus latinban mégsem az (pl. Venus – Vénusz, Remus – Rémusz, imperium – impérium), akkor azok fölé a franciából és a románból ismert „breve”-et (˘ ) helyezünk. Ez természetesen nem kötelező, csupán gyakorlati célokat szolgál.

Pl. păter (apa, atya), Rĕmus (Rémusz), Vĕnus (Vénusz), impĕrium (uralom, birodalom, parancs), modŏ (csak), bĕnĕ (jól).

Mivel a magánhangzók időtartama a későbbiekben fontos lesz, a hosszú magánhangzókat továbbra is jelölni fogjuk.

– o –

2. A helyesírásról

 

A latin nyelv írása rendszerint fonetikus, hangról hangra ejtünk ki minden betűt. Bár a latin helyesírás és íráskép koronként változott, de számunkra két helyesírási gyakorlat a legfontosabb:

Általános, magyaroknál is bevett gyakorlat:

a) Nagy betűvel kezdjük:

  1. a mondatokat,
  2. tulajdonneveket (személynevek, földrajzi nevek, városok, intézmények nevei),
  3. a tulajdonnevekhez tartozik az angolhoz hasonlóan a nemzetek, népek főnevei és melléknevei (Rōmānī – Rōmānus, Germānī – Germānicus, Hungarī – Hungaricus).

.

b)  A „u, V-U ” betű mássalhangzó- (v), és magánhangzó-értékét (u, ú) külön jelöljük: a /v/ hang betűjele v, V, az /u, ú/ hang betűjele u, U.

c) Az „i, I” betű két fonémáját (/j/ és /i, í/) nem jelöljük külön.

d) A magánhangzók időmértékét csak szótárakban és nyelvkönyvekben jelöljük, összefüggőbb, hosszabb latin szövegeknél nem.

További, lehetséges nyugati gyakorlatok:

  • Csak tulajdonnevek (+ népnevek) kezdőbetűi állnak nagybetűvel. Ha a mondat első szava nem tulajdonnév, kisbetűvel kezdődik.
  • A /v/ és az /u, ú/ hangok szintén nincsenek megkülönböztetve. Általában az „u, U” betűket használják mindkét hang esetében. velis – uelis, uva –uua, Verus – Uerus.
  • Lehetséges, hogy a /j/ és az /i, í/ hangok meg vannak különböztetve, tehát a Iuppiter lehet Juppiter is.
  • Ezenkívül a reneszánsz nyomtatásban létezik sok különféle betű, rövidítés és miegyéb, amiket itt most nem sorolunk fel.

– o –

3. A latin kiejtésről

A latin nyelv története során rengeteg kiejtést „vett fel”, attól függően, hogy kik beszélték. A középkorban mindenki úgy ejtette ki a latin betűket, ahogyan neki éppen könnyebb volt. Sok hagyományos kiejtés létezik, amelyek közötti különbségeket itt vagy itt lehet megtekinteni.

Ezzel szemben létezik egy, a nyelvészek által rekonstruált új kiejtésrendszer, a „restituált” (visszaállított). Minket, akik latinul akarunk tanulni, többnyire az alábbi kiejtések érdekelnek:

1. Standard restituált kiejtés
2. Egyszerűsített, magyarosított restituált kiejtés
3. Humanista kiejtés
4. Magyaros egyházi kiejtés
5. Olasz egyházi kiejtés.

A standard restituált kiejtés az, amit a nyelvészek kutatásaik során a rómaiak eredeti kiejtésének tekintenek. Ezt használja a legtöbb nyugati ország latinoktatása.

Magyarországon, ha nyelvvizsgázni akarunk latinból, akkor vagy az egyszerűsített restituált kiejtést, vagy a humanista kiejtést fogadják el. Ez a három kiejtés mindig figyelembe veszi a szó összes szótagjában lévő magánhangzók mindenkori időmértékét.

Aki egyházi téren érdeklődik, annak mindenképpen az utolsó kettő ajánlatos. Az olasz egyházi kiejtést használják szinte a világ nagy részén a katolikus egyház berkeiben belül, így a Vatikánban is, míg a magyaros kiejtést Közép-Európában, ha éppen gregorián vagy latin nyelvű egyházi énekeket énekelnek, vagy latinul miséznek. Az olasz egyházi kiejtés megegyezik az Olaszországban tanított latinoktatás kiejtésével is. Ez a két kiejtés csak a hangsúlyos szótag magánhangzóját hosszabbítja meg, attól függően, hogy a szótag nyílt-e vagy zárt.

.

A magánhangzókról

Monoftongusok (egyelemű magánhangzók)

1. A latinban az alábbi magánhangzók léteznek: a, e, i, o, u, y, és ugyanezeknek a szavaknak hosszú párjuk ā, ē, ī, ō, ū, ȳ. A standard restituált kiejtésen kívül ugyanaz a hangértékük mind a hosszú, mind a rövid pároknak. A nem standard restituált kiejtésekben az összes hang megegyezik a magyarral az ă-n kívül, amit „rövid á-nak” (úgy nevezett „palócos” a-nak) kell kiejteni, ahogy szinte az összes más indoeurópai nyelvben (német, olasz stb.).

2. A standard restituált kiejtésben a hosszú hangok ugyanolyanok, mint a többi kiejtésben, a rövidek közül azonban az i, o, u, y nyíltabb lesz (az „e-é” már a többi kiejtésben is elkülönül e téren).

1. A rövid i /ɪ/-nek,
2. A rövid o /ɔ/-nak,
3. A rövid u /ʊ/-nak,
4. A rövid y /ʏ/-nek vagy egyszerűen /ɪ/-nek ejtendő.

3. a, A restituált-humanista kiejtésekben a magánhangzóknak úgy, mint a magyarban, állandó időmértékük van, tehát sohasem nyúlnak meg, ha az adott magánhangzó eredetileg nem hosszú, és sohasem rövidülnek meg, ha az adott magánhangzó eredetileg nem rövid.

    b, Az egyházi kiejtésekben a magánhangzóknak úgy, mint az olaszban, nincs állandó időmértékük, hanem az éppen hangsúlyos nyílt szótag nyúlik meg (bár azt, hogy a hangsúlyos szótag hol van, paradox módon csak a restituált-humanista kiejtés állandó időmértékéből lehet meghatározni, ld. 5. főpont).

Diftongusok (kettőshangzók)

4. a) A latinban az alábbi kettőshangzók léteznek:

ae, oe. au, eu, ei – és (ritkán) ui.

Megjegyzés: Kettőshangzók a magyarban csak idegen eredetű szavaknál fordulnak elő, mint pl. autó, Európa. A kettőshangzók egy hangként ejtendők, szótagolásban nem válaszhatók szét! Továbbá a latinban csak rövid hangok képeznek kettőshangzókat. És az a-val kezdődő előtagok még mindig „rövid á”-ként hangzanak!

b) Az ae hangot mindkét restituált kiejtésben /aj/-nak, az oe-t pedig /oj/-nak ejtjük (a standard restituált kiejtésben rendszerint az o előtag nyílt, de a magyar megfelelője is elfogadott).

c) A humanista kiejtésben az ae-t mindig é-nek, az oe-t pedig mindig ő-nek ejtjük.

d) Az olasz egyházi kiejtésben az ae-t vagy magyar rövid e-nek, vagy hosszú e-nek (nem magyar é-nek!), az oe-t pedig rövid é-nek (nem magyar e-nek), vagy magyar hosszú é-nek ejtjük: hosszan, ha a szótag nyílt, röviden, ha zárt.

 e) A magyar egyházi kiejtésben az ae-t és az oe-t vagy magyar rövid „e”-nek vagy hosszú „é”-nek ejtjük: hosszan, ha a szótag nyílt, röviden, ha zárt.

Összegezve:

A latin ae és oe kettőshangzók kiejtése

A latin ae és oe kettőshangzók kiejtése


A mássalhangzókról

A latinban a mássalhangzók többsége megegyezik a magyar megfelelőikkel. A standard kiejtésen kívül egy kiejtésben sincsen olyan mássalhangzó, amit magyar ki ne tudna ejteni.

A latin magánhangzók és mássalhangzók kiejtése

A latin magánhangzók és mássalhangzók kiejtése

 

Megjegyzés az összes kiejtésre jellemző jelenségekhez:

/j/-nek csak akkor ejtük az i-t, ha

  • szókezdő magánhangzó, és utána szintén magánhangzó következik (Iānuārius, Iūlius, iam),
  • előtte és utána magánhangzó van (Māius).

.

Megjegyzések a nem restituált kiejtésekhez:

1. A ti hangkapcsolatot akkor ejtjük ci-nek, ha

  • utána magánhangzó következik (pl. crescentis, Atticus szavaknál t ejtendő),
  • az i nem hosszú (vö. tōtīus /tó-TÍ-usz/)
  • előtte nincs s, t, x (vö. Sextius /SZEX-ti-usz/)
  • és végül, ha a szó nem görög átvétel (vö. Miltiadēs /mil-TI-a-dész/).

.

2. A c-t akkor ejtjük a humanista-magyaros egyházi kiejtés szerint c-nek, és az olaszos kiejtés szerint cs-nek,

  • ha utána magas hangrendű (latin esetében: ce, ci, cae, coe, cy) magánhangzó áll.
  • Minden más esetben k-nak ejtjük.

.
3. A 2. pont érvényes az olaszos kiejtésben levő g (dzs – g), xc (ks – xk) mássalhangzó-kapcsolatokra is.

.

Megjegyzések a standard kiejtéshez:

1. Az ae-t és az oe-t közelítőleg ugyanúgy ejtjük, mint az egyszerűsítettben (~aj, ~oj), annyi különbséggel, hogy a /j/ hang az a/o és az e egybeejtésével keletkezik.

2. A gn-ben nem ejtjük a g-t, hanem egy „n”-hez hasonló orrhangot, amit a magyar az ng kapcsolatban ejt ki az /n/-nél.

3. A rövid magánhangzók az ă-n kívül mint nyíltabban ejtendők. Ezen nyílt hangok közül nekünk csak az „e” hangunk van meg. A rövid i-t úgy ejtjük, mintha a magyar „i” és az „e” között lenne, a rövid o-t, mintha a magyar „o” és „a” magyar a hang között lenne, a rövid u-t, mintha a magyar „u” és az „o” között lenne, a rövid y-t, ami nem kötelező, mintha az ö és az ü között volna. A hosszú magánhangzók megegyeznek a magyarral.

4. A w az angol /w/ hangot jelöli. Ha indexben van, az azt jelenti, hogy enyhén ejtendő. Tehát a qu-ban erősebb a k, mint a /w/.

5. A rómaiak a h-t szinte alig hallhatóan ejtették, ahogyan a ch (χ), ph (φ), th (θ) görög betűk átírásaiban is.

6. Ugyanolyan enyhén ejtették a szóvégi -m végződéseket.

– o –

4. Szótagok

A szótag határa magánhangzó mögött van akkor, ha erre magánhangzó (pl. me-us) vagy egyetlen mássalhangzó (co-rō-na) következik. (A kettőshangzók oszthatatlanok, pl. cae-cus, Eu-rō-pa.)

Ha több mássalhangzó torlódik, akkor a legutolsó mássalhangzó az azt követő szótaghoz kerül (ar-ma, sanc-tus). Ez alól kivétel a zárhang + folyékony hang kombinációja (ún. mūta cum liquidā, röviden m.c.l.): ha b/p, d/t,  g/c után l vagy r következik, akkor az egész átkerül a másik szótagba : sa-crum, mem-brum, du-plex, exem-plum.

– o –

5. Hangsúly

I. Ókori, időmértékes hangsúly

Az archaikus latinban a magyarhoz hasonlóan mindig a legelső szótag volt hangsúlyos (ennek fontos szerepe lesz a későbbi szóképzésben). A klasszikus latinban ez megváltozott, azonban a helyét az alábbi szabályok szerint pontosan meg lehet határozni:

– kéttagú szavaknál mindig az első szótag a hangsúlyos, ezért nem is szokták külön jelölni,

ar-ma
lon-gus
pros-per
bo-nus

– ha kettőnél több tagú a szó, akkor figyelembe kell venni az utolsó előtti szótag (paenultima) időtartamát, tehát azt, hogy az hosszú vagy sem. Ha ez hosszú (a), akkor ez a szótag a hangsúlyos, ha rövid (b), akkor pedig az utolsó előtti előtti  szótag (antepaenultima).

a) A szótag lehet természeténél (nātūrā), illetve helyzeténél fogva (positiōne) fogva hosszú.

  • Természeténél fogva hosszú az a szótag, amely magánhangzóval végződik, és az a magánhangzó hosszú vagy kettőshangzó:

.

Eu-rō-pa

nā-tū-rā

po-si-ti-ō-ne

Eu-rō-pæ-us

Ca-ta-lau-num

  • Helyzeténél fogva hosszú az a szótag, amelynek magánhangzója ugyan rövid, de utána kettő vagy annál több mássalhangzó következik (x és a z kettő mássalhangzót ér, tehát mindig hosszú, a qu mindig egyet, ahogyan többnyire a m.c.l. kombinációk is, tehát rövidek):

.

an-cil-la -> ancilla

cōn-fec-tus -> cōnfectus

com-plec-sus -> complexus

(de: a-li-quis -> aliquis

te-ne-brae -> tenebrae)

  • Lehet egy szótag mindkettő szempontból is hosszú: pl. contēntus, coāctus.

b) Amennyiben nem felel meg e három lehetőségnek, tehát az utolsó előtti szótag nem hosszú, akkor teljesen mindegy, hogy hosszú vagy rövid-e az utolsó előtti előtti szótag, arra fog kerülni a hangsúly:

a-ba-cus
spī-ri-tus
-bu-la
a-li-quis
te-ne-brae
-tri-a
ad-di-ti-ō
ū-ni-ver-si-tās

 

II. A hangsúly szerepe az egyházi kiejtésekben

A középkorban mindig voltak olyan okos emberek, akik az ókori időmértékes versekből kiszámították, hogy egy-egy szónál milyen volt az ókori időmérték, és ebből azt, ahogyan mi tettük, hogy hol volt a hangsúly, ezért a magyarban is használt ékezetet (´) tettek a hangsúlyos szótag magánhangzójára (páter, spíritus, addítio, ténebrae, Európa stb.). Tehát az ókori és középkori hangsúly mindig ugyanabban a szótagban van.

Azonban ezek az okos emberek csak a hangsúlyt jelölték, egy-egy szótag magánhangzóinak időmértékét, amit mi a makronnal jelölünk, nem. Ezért az egyszerűbb emberek, akik többen voltak, anyanyelvükhöz igazították a hangsúlyt: a magyar és olasz kiejtésben csak a hangsúlyos szótag magánhangzóját hosszabbították meg.

De csak akkor hosszabbodik meg, ha a hangsúlyos szótag nyílt:

Nyílt szótagnak nevezzük azt a szótagot, ami magánhangzóval végződik. Pl. PA-ter, SPI-ri-tus, ad-DI-ti-o, TE-ne-brae, DU-plex, NE-que).

Zárt szótagnak nevezzük azt a szótagot, ami mássalhangzóval végződik (ez kettő vagy annál több mássalhangzónál van, az m.c.l. párokat és qu-t kivéve). Pl.: e-DIC-tum, a-GEN-dum. De: DU-plex, NE-que.

Tehát:

latin kiejtésfajták

——

A bejegyzést Latinoloquus írta, köszönet érte!

Forrás:

Angol Wikipédia: IPA for Latin

Angol Wikipédia: Latin Spelling and Pronunciation – Monophthongs

Földváry Miklós István: A latin liturgikus szövegek kiejtése

Érdekesség:

Wikipédia: Latin ábécé

Felhasznált irodalom:

M. Nagy Ilona – Tegyey Imre: Latin nyelvtan a középiskolák számára (szótagolás szabályai, a betűkről).

3 komment:

  1. november 1, 2017

    Laca Válasz

    zērum közvetlenül a görög nyelvből… biztos?
    Az én tudtommal az arab szifr szóból származik, emfatikus sz-szel, ami “majdnem c”. (A cifra is innen jön, ami eredetileg csak karikás díszítést jelentett.)
    (-um véggel sem láttam még.)

  2. november 4, 2017

    Latinoloquus Válasz

    Kedves Laca!

    Valóban, teljesen igazad van, a latin számoknál (http://webnyelv.hu/latin-szamok/) volt alkalmam mélyebben utánanézni a szó eredetének, de sajnos ennél a régebbi cikknél ezt figyelmen kívül hagytam. Mindenképpen javítani fogjuk (már gondolkodtam azon is, hogy átdolgozzam a cikket). Köszönöm az észrevételt.

    A zerum/zerus eredeténél azt is hozzá kell tenni, hogy nem közvetlenül a cifrából, hanem annak “görögösített” változatának (zephirum) rövidüléséből származik (persze ez csak népetimológia). Ezzel a hosszabb alakkal először Leonardo Fibonacci ‘Liber abaci’ művében találkozunk, valószínűleg magát a neologizmust is neki tulajdoníthatjuk.

    Üdv. LQ

  3. november 4, 2017

    Latinoloquus Válasz

    “persze ez csak népetimológia”

    Mármint az, hogy a zephirumnak köze lenne a görög Zephürosz istenhez.

Kérdésed, észrevételed van?
Írj kommentet!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


1 + 4 =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>