Angol tanítása – de hogyan?

Angol tanítása – de hogyan?

Angol tanítása…
Az angol tanulásával és tanításával kapcsolatos észrevételeimet osztom meg itt.

 

Egyszerű jelen idő és to be

Aki valaha tanult angolul, tudhatja, mivel szokás kezdeni az egészet: Az „I am”-mel. Amikor anno én kezdtem angolul tanulni, mi is ezzel kezdtük. Első a személyes névmások: I, you, he, she, it, stb. Rögtön utána jött a létige ragozása. Ekkor általában elmondják, hogy a „lenni” azt jelenti to be, ebből vagy megjegyzi a tanuló, vagy nem, hogy a to az a „–ni”, a be pedig… hát, teljesen kezdőnek nehéz megmondani, mit is jelent, merthogy a „van” az is, felszólító mód pedig még nem volt. Aztán jön a „lenni” ige kérdő és tagadó alakja.
Később a birtokolni, to have ige következik, ami már nem okoz különösebb gondot, mert nagyon hasonlóan viselkedik a to be igéhez. Talán még a can is előkerül, mielőtt az egyszerű jelen idő kerülne terítékre.
Később jön az egyszerű jelen idő, melynek logikája jól ellentmond a „lenni” ige alapján addig megtanult kérdő és tagadó mondatoknak. Minek kell oda az a do? Miért nem jó, ha ugyanúgy megfordítjuk a szórendet, mint a to be igénél? Na és persze az a fránya -s végződés E/3-ban, amit még a haladók is szeretnek lefelejteni.

Valószínűleg más angoltanárok is sokat gondolkodtak már azon, lehetne-e ezt másképp tanítani. De valószínűleg nem véletlen a jól megszokott sorrend, amikor a személyes névmásokkal és a lenni igével kezdjük. Ezt felhasználva rögtön be is tudunk mutatkozni angolul.
A hagyományos módszer szerint tehát a személyes névmásokkal kezdjük, rögtön ezután jön a létige jelen ideje, majd kérdő és tagadó alakja is. Ezután még általában jön a folyamatos jelen idő, mivel a létigéhez szorosan kapcsolódik a képzése, így különösebb nehézséget nem okoz. Ezután jön az egyszerű jelen idő, majd később az egyszerű múlt idő és a folyamatos múlt idő, utána a többi igeidő. Ehhez képest tankönyvenként több-kevesebb eltérést tapasztalhatunk. Például a Business Results Elementary (üzleti angol kezdők számára) előbb tanítja az egyszerű jelen időt, a folyamatos jelen idő csak később jön. Érdekes húzás az 1985-ben megjelent Czobor-Horlai-féle Angol nyelvkönyvtől, hogy az egyszerű múlt időt előbb tanítja az egyszerű jelen időnél. Furcsán hat, ha valaki előbb tanul meg valamit múlt időben, mint jelen időben mondani. Praktikus oka az lehet, hogy a múlt időben minden személyben ugyanaz az ige alakja, nem kap ragot, mint jelen időben E/3-ban. Így elsőre nem kell annyi újdonságot befogadni egyszerre. Viszont praktikussága erősen vitatható, főleg azért is, mert múlt időben sok ige rendhagyó.

Sok tanulót zavar, és nehezen érti meg, hogy a létige kérdő és tagadó alakja más, mint ahogy a többi igét kell kérdő és tagadó alakba tenni egyszerű jelen időben. Amikor én tanultam, nekem is nagy gondot okozott a do és does használata. Ezen kívül az –s ragot könnyen lefelejtik. Azon gondolkodtam, hogy ha más sorrendben tanulná a tanuló ezeket, akkor talán könnyebb lenne megértenie, vagy nem okozna akkora nehézséget pl. az –s rag megszokása. Ha hagyományainkat félre téve nem tennénk a nyelvtanításban előre a létigét, vagy akár a személyes névmásokat sem, mennyiben lenne könnyebb a do és does használatát megérteni? Talán nem kevernék össze a létigés szórendmegfordításos kérdésekkel? Furcsa lenne utána, hogy a létigénél miért nincsen do és does?

Arra is gondoltam, hogy lehetne egyből az egyszerű jelen idő E/3 alakjával kezdeni. Rögtön azzal kezdenénk, hogy az ige egy –s ragot kap, így később ezt már talán nem hagynák el a tanulók. Ezzel együtt megtanulnánk rögtön a személyes névmások E/3 alakját is és a három nemet. Tehát azzal kezdenénk, hogy a „dolgozni” az to work, a „menni” to go, és az „ő dolgozik” pedig he/she works, az „ő megy” he/she goes. A tagadást és kérdést is rögtön megtanulnánk, hogy az ige végéről az –s ragot a do kapja meg. Így kérdő mondatokat is lehetne már alkotni, néhány kérdőszóval is megismerkednének a tanulók, és persze a rövid válasszal (short answer) is egyszerű jelen időben. Az első lecke olvasmánya is az E/3-as igealakokra épülne. A következő leckében jönne csak a többi személyes névmás és az E/3-on kívül a többi igealak, és csak itt derülne ki, hogy ezek az igealakok egyszerűbbek, mert nincs a végükön –s. Így talán nem rögzülne olyan nehezen a gyakorlatban, hogy E/3-ban –s is kell. És ha csak ezután jönne a létige a kérdő és tagadó alakkal, az talán nem okozna akkora nehézséget, mint a do és does megértése a létige után.

Biztos történtek már próbálkozások arra, hogy ne a ma ismert hagyományos sorrendben tanítsák angolból ezeket a dolgokat. Biztos oka van, amiért mindig az I am-mel kezdenek. Nem tudom, rögtön az egyszerű jelen idő E/3 alakjának a tanításával kezdeni milyen lenne, mennyiben tenné könnyebbé vagy esetleg nehezebbé a tanulás elejét. Viszont mire a to be igéhez ér az ember, már jobban megértenék a többi ige alapján azt is, mi az a to, és mi az a be. A hagyományos angoltanítási módszerrel azonnal sok nehézséggel kerül szembe a tanuló: azt is meg kell érteni, hogy az angolban nincs névszói állítmány, csak névszói-igei, vagyis akkor is ki kell tenni az is-t és are-t, amikor a magyarban nincs ott semmi.

Talán kevesen figyelnek fel rá, hogy a to be ige jelen idejű alakjai, az I am, you are stb. nem más, mint a to be egyszerű jelen ideje, csak teljesen rendhagyó! A többi igével szemben nem csak E/3-ban más az alakja, hanem a többi személyben is, és egyáltalán nem is vezethető le a be alakból ez. De még a tagadó és kérdő alakja is rendhagyó, nem a do-val képzi ezeket az alakokat. És mégis, ez egy egyszerű jelen időben ragozott ige! Ha azt vesszük, a németben és az olaszban például sokkal több rendhagyó ragozású ige van jelen időben, és ezek rendhagyósága is összetettebb. Ezekben a nyelvekben nem kezelik élesen külön a „lenni” és „birtokolni” igéket, hiszen egyértelmű, hogy ugyanabban a jelen időben állnak, mint a többi ige. Viszont az angolban a „lenni”, „birtokolni” igét és a módbeli segédigéket is annyira elszigetelten tanítják az egyszerű jelen időtől, hogy senki nem gondolja, hogy ezeknek a segédigéknek is az egyszerű jelen ideje az, amiről szó van. Németesek tudják, hogy pl. az ich kann, ich habe, ich bin, ich kaufe ugyanaz a jelen idő, míg angolosoknál általában nem tudatosul, hogy az I can, I have, I am, I buy is mind egyszerű jelen idejű alak. Ugyanígy egyszerű jelen idő a Can I? Have I? Am I? és a Do I buy? is. A nehézsége miatt sokat szidott német nyelv itt egyszerűbb, mert minden igének a kérdő alakját a szórend megfordításával képzi.

 

„0. conditional” és társai

Egy másik furcsaság az angoltanításban a feltételes mondatok. Az if kötőszó után máshogy kell használni az igealakokat, mint ahogy mi azt a magyar nyelv alapján elvárnánk. Egyik szabály, hogy az if után nem állhat will, hanem helyette jelen idő. Így az if I get up azt is jelenti, „ha fel fogok kelni” és „ha felkelek”. Igazából elég ezt tudni, viszont a nyelvtanok általában külön elnevezésekkel teszik nehezebbé a dolgot. Ha jelen idővel fordítjuk magyarra a mellékmondatot, 0. conditional-nek, ha jövő idővel, akkor 1. conditional-nek nevezik. További szabályok, hogy would (tkp. feltételes mód) sem állhat if után, feltételes jelen (pl. I would go) értelmében egyszerű múltat (I went), feltételes múlt (I would have gone) jelentésének kifejezésre pedig past perfectet (I had gone) kell használni. Ezeket a változatokat 2. conditional-nek és 3. conditional-nek nevezik. Ez sokszor okoz gondot a nyelvtanulóknak. Vannak, akik előbb azt próbálják kitalálni, egy mondat hányadik conditional-be tartozik, és utána még az alapján fejtik meg, milyen igealak lesz a mondatban. Egyszerűbb lenne egyetlen lépésben, és a „valahányadik contitional” kifejezéseket kihagyni. Sokkal egyszerűbb csak arra figyelni, hogy will nem lehet if után, és hogy would és would have helyett past tense vagy past perfect kell. Más nyelvekben (pl. olasz, francia) is hasonló a szabály a „ha” kötőszó után, és ott nem bonyolítják nyelvtanításnál, ahogy az angolban. Azért sem szerencsés ez a bonyolítás, mert a két tagmondatban két eltérő feltételes típus is előfordulhat. Keveredhetnek a típusok, pl. a magyar mellékmondatban feltételes múlt idő, a főmondatban feltételes jelen idő is állhat (pl. „Ha nyertem volna a lottón, most sokat utaznék”), melynek angol fordítását nem lehet egyetlen típusba sorolni.
Ráadásul az elnevezést is helytelenül írják, mert 1. conditional, 2. conditional stb. nincs az angolban, 1st conditional, 2nd conditional lenne helyesen leírva. Így a tanuló a sorszámnevek leírását is rosszul tanulhatja meg. Továbbá a 0. (nulladik) szó nem is létezik az angolban, pláne nem ponttal a végén. Nem képezhető a nullából sorszámnév. Például a „nulladik óra” fogalmát is máshogy fejezi ki az angol.

 

Nyelvtani kifejezések angolul?

A modern nyelvkönyvek már szinte teljes egészében idegen nyelven íródnak. Magyarul csak elvétve, ha találunk bennük valamit. Ennek egyik hátrányának mondható, hogy a nyelvtani kifejezéseket (pl. igeidők neveit és a szófajokat) is angolul kell megtanulni. Ez azért lehet hátrány, mert a nyelvet leginkább azért tanuljuk, hogy a mindennapi életben elboldoguljunk vele. Ebből a szempontból nem túl hasznos szó pl. a „főnév”, „melléknév”, „folyamatos-befejezett jelen idő” kifejezések ismerete angolul, mert valószínűleg ezekre soha nem lesz szükségünk, ha pl. munkahelyünkön a nyelvet használjuk. Valaki képtelen megjegyezni az igeidők neveit angolul, de ettől még beszélheti nagyon jól a nyelvet. Még tovább bonyolítja a helyzetet a folyamatos igealak kétféle elnevezése. Leginkább continuous-nak nevezik az ilyen igeidőket, de itt-ott előfordul a progressive elnevezés is. Ez nyelvtanulás szempontjából csak nehézséget okoz, és egy átlagos nyelvtanulónak nem is lenne fontos ezeket tudnia. Aki felsőfokon tud angolul, annak talán érdekes lehet angolul olvasni az angol nyelvtanról.
Németesek számára is zavaró sokszor, hogy az eseteknek magyar (alanyeset, tárgyeset, részes eset, birtokos eset) és német (Nominativ, Akkusativ, Dativ, Genitiv) elnevezését is használják a tanárok és a könyvek is. Ráadásul hétköznapi beszédben nincs is szükség az esetek neveire.
Viszont van egy eset, amikor határozottan jól jöhetnek ezek a kifejezések idegen nyelven: ha valaki külföldön jár nyelvkurzusra, ott így fogja tanulni, másképp nem is lehet. Magyarul viszont elég lenne csupán zárójelben megemlíteni ezeket angolul, ott utána tudna nézni az, akinek kell, a többieknek pedig csak zavaró.

Felesleges szavak ismerete angolul

Talán megoszlanak a vélemények, mely szavak fontosak, melyek kevésbé. Leginkább azért tanuljuk a nyelvet, hogy a gyakorlatban használni is tudjuk, minél jobban. Például a 1000 Questions 1000 Answers, szóbeli nyelvvizsgára felkészítő könyv nagyon hasznos, de sok olyan szót tartalmaz, melyeket valószínűleg senki nem fog használni a gyakorlatban, ilyen például a vasérc vagy alumíniumkohó, jelzálogkölcsön. Olyan szavak is akadnak itt, melyeket sokan még magyarul is ott látnak először (pl. varkocs), vagy éppen egy német könyvben a különböző szobanövények nevei (pl. dracéna, filodendron, benjáminfikusz). Ezeket magyarul is nagyon ritkán használjuk, leginkább soha. Ehhez képest sokszor egy hétköznapibb szituáció elmesélése gondot okoz a nyelvtanulónak. Például, elmeséli valaki, hogy a járdán gyalogolt, amikor utolért valakit, aki dohányzott, és a cigaretta füstjének szaga zavarta, amíg meg nem előzte, és később egy sorompóhoz ért. A legtöbb, középfokú nyelvvizsgával rendelkező valószínűleg nem fogja tudni a „járda”, „utolér”, „szag”, „megelőz”, „sorompó” szavak legalább egyikét, míg a „varkocs”, „vasérc”, „jelzálogkölcsön” szót ismerik, de sohasem használják.
Nem baj persze, ha valaki több szót is tud. De érdemesebb a hétköznapi életben is előforduló, alapvetőbb szavakat ismerni meg először, így külföldiekkel is eredményesebben tudunk kommunikálni.

Kérdésed, észrevételed van?
Írj kommentet!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


4 + = 7

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>